A Becsület Napja

 1945. február 11-én, 20 órakor 43 900 katona indult el a történelem egyik leghősiesebb vállalkozására.

                A hónapok óta körülvett és ostromzár alatt tartott magyar főváros pesti részét ekkorra már elfoglalták a szovjet csapatok. A Budai Várba visszaszorult – magyar részről Hindy Iván, német részről Karl Pfeffer-Wildenbruch által vezetett – védősereg felélte élelmiszer-, és lőszertartalékait, utánpótlásvonalaikat már régen elvágták, a Budapest felmentésére tett német kísérletek kudarcba fulladtak. A védők választhattak: megadják magukat, vagy katonai esküjükhöz méltóan harcolva megpróbálnak eljutni a német vonalakig. Pfeffer-Wildenbruch ekkor szánja el magát a kitörésre. Szinte csak az utolsó pillanatban, február 11-én, 17 óra 50 perckor jelenti rádióján, az ostromzáron kívül állomásozó alakulatoknak a következőt: „Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői választhatunk a kapituláció, vagy a harc nélküli lemészárlás közt. Az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel együtt offenzív módon új harci, és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében.”

Háromnegyed nyolckor Wildenbruch visszavonhatatlanul kiadta a parancsot a kitörésre. Az akció előkészítéseként egy német kommandó magyar segítséggel lefegyverezte a Széll Kálmán tér (mai Moszkva tér) orosz őrségét. 23 900 német katona (ebből 9 600 sebesült) és 20 000 magyar (2000 sebesült), szinte nehézfegyverek, és páncélosok nélkül indult meg a jelre. Egyes kutatók és túlélők szerint több jel arra utal, hogy a kitörés főbb irányait, és az első hullám időpontját elárulták, mert az első méterek után minden addigit felülmúló szovjet tüzérségi pergőtűz fogadta a Bécsi kapu téren a kitörőket. Itt és a Széll Kálmán téren óriási emberveszteségeket elszenvedve verekedték keresztül magukat, és a Budai hegyek irányába folytatták útjukat.

                Budapest védelmében, és a kitörésben a magyar és a német hadseregen kívül résztvettek különböző önkéntes alakulatok is. Ezek közül az egyik legjelentősebb a Vannay-riadózászlóalj. Vezetője Vannay László 1938-ban részt vett Felvidéken a Rongyos gárda létrehozásában, majd Kárpátalján vívott gerillaharcot a magyar területekért. Önkéntes zászlóaljába mintegy 680-an léptek be, rengeteg volt köztük a 15-18 éves fiatal. Vannay az ostrom alatt, decemberben képezte ki, majd december 24-én be is vetették őket. Januárban és februárban óriási veszteségeket szenvedtek a heves budai harcokban, a kitörésre már csak 120-an indultak el, és csak egy páran érték el a német vonalakat. Parancsnokuk Vannay László a Kútvölgyben halt hősi halált. Szintén a kitörés alatt esett el az egykori Rongyos gárda másik legendás vezetője, az ostrom idején már 70 éves Prónay Pál, Lajtabánság egyik kikiáltója, kinek Sopront köszönhetjük.

                A kitörő védőseregből mindösszesen 280-an érték el a 20-25 km-re levő német vonalakat. A többiek hősi halált haltak, fogságba estek, vagy – mint a magyarok közül néhányan – civil ruhába öltözve menekültek meg. A szovjet kézre került Budapesten tobzódtak a győztesek. Tömegesen erőszakolták meg és fosztották ki az ostrom alatt elgyötört, védtelen lakosságot. A hadikórházakban hátrahagyott, járóképtelen sebesülteket brutális kegyetlenséggel gyilkolták le. Az alagútban berendezett hadikórház betegeit lángszóróval égették el, a Budavári Palotában lévő kórházat pedig felgyújtották. Itt 800 magyar és német sebesült katona pusztult el. Több feljegyzés maradt arról is, hogy egyes sebesülteket kivonszoltak az udvarra, és lánctalpasokkal taposták őket halálra. Mindezek tudatában, egyesek még ma is nyilvánosan felszabadulásként nevezhetik, és ünnepelhetik Budapest elestét.

                A kitörés mára a sötétséggel szembeni harc, a meg nem alkuvás, és az önfeláldozás szimbóluma lett azoknak az embereknek a szemében, akik ma, ebben a kifordított világban még őriznek valamit a régebbi korok harcosainak szemléletéből. 52 évnek kellett eltelnie, hogy először nyilvánosan is megemlékezést szervezzenek a kitörés hőseinek. 1997 februárjában a Magyar Nemzeti Arcvonal rendezte meg a Becsület Napja nevű emlékmenetet. A Clark Ádám térről a Budai Várig vezető útvonalon, mintegy 150-en vonultak fel, ekkor még csak az MNA tagjai és szimpatizánsai. A szónokok egyenként felsorolták a Budapest védelmében, és a kitörésben rész vett alakulatokat és fegyveres csapatokat (Magyar Királyi Honvédség, Wermacht, Waffen SS, Magyar Királyi Csendőrség, különböző önkéntes riadózászlóaljak, hungarista harccsoportok, és fegyveres civilek). Györkös István, az MNA vezetője kiemelte, hogy a kitörők serege legyőzte a feltétlen élni akarás ösztönét és ez által legyőzte a halált, amikor a szinte biztos pusztulást választották, de nem adták meg a sátáni vörös hordáknak magukat.  A rendezvény teljes rendben, fegyelemben zajlott, óriási rendőri készültség mellett. Természetesen a balliberális média mocskolódásai nem maradhattak el. A szokásos jelzőket (fasiszta, náci, stb.) aggatták a megemlékezőkre. A hírek tele voltak ferdítésekkel, csúsztatásokkal, hazugságokkal. A Becsület napját szinte mindenhol kizárólag az SS-ről való megemlékezésként tüntették fel. A következő évek megemlékezésein résztvevők létszáma rohamosan nőtt. Egyre többen ismerték fel, hogy amit ötven éven keresztül tanítottak az iskolákban Budapest védőiről és Magyarország II. Világháborús szerepéről, nagyrészt hazugság. Budapest védői legyenek németek vagy magyarok, példa értékű hősök voltak. 1999. február 11-én már mintegy 2000-en hajtottak fejet. Németországból is érkeztek fiatalok, hogy tisztelegjenek a hősök emléke előtt. Többük nagyapja a mi fővárosunkat védve halt hősi halált.

                A megemlékezés után zártkörű koncertet szerveztek az angyalföldi Viking Klubban, ahol egészséges értékrendszerű hazai és külföldi zenekarok léptek fel. A felvonulás közben a rohamrendőrök megemlékezők felé címzett bekiabálásaiból („Este megkapjátok, szét lesztek verve,” stb.) sejteni lehetett, hogy valami készül. Este tízkor az ajtóban álló rendezőket félreállítva húsz rohamrendőr tört be az épületbe, majd gumibotjaikat használva törtek utat maguknak, és minden különösebb ok nélkül ütötték, akit értek. A bent lévő, mintegy ötszáz fiatal az első döbbenet után védekezni kezdett és megfutamodásra kényszerítette támadóit. Pár perc múlva óriási létszámú rendőri egységek lepték el a termet, könnygázt és más kényszerítőeszközöket használva az udvarra szorították a bent lévőket, majd válogatás nélkül elvittek harmincnyolc résztvevőt. Közülük hetet a február végi tárgyalásig előzetes letartóztatásban tartottak.

A magyarországi balliberális réteg az első megemlékezéstől kezdve gyűlölettel nézte azokat, akik a liberális dogmákat semmibe véve bátran adóztak saját hőseik emléke előtt. Folyamatosan keresték az okokat, amik alapján be lehetne tiltani a rendezvényt, de mivel ilyet még az általuk használt „alkotmány”-ban sem találtak, ezért kreálniuk kellett. A jelek arra utalnak, hogy a Viking Klubban előre kitervelt provokáció történt. A rohamrendőrök ok nélküli erőszakhasználatán kívül, a nagy létszámú rendőri erő (a tárgyaláson elhangzott, hogy több mint kétszázan vettek részt az akcióban, ennyi rendőrt lehetetlen pár percen belül a helyszínre rendelni), is ezt bizonyítja. Meg nem erősített információink alapján a rohamrendőrök rendezvény előtti eligazításán nemzetbiztonsági tisztek is részt vettek. Sajnálatos módon mindez Kövér László titkosszolgálati minisztersége idején történt. A balliberális média természetesen békésen igazoltatni szándékozó rendőröket megtámadó neonácikról, a Budai Várban trappoló SS csizmákról írt. A baloldali, kozmopolita szervezetek egymás után követelték a Becsület Napja betiltását, csak néhány jobboldali folyóirat írt tárgyilagosan az eseményről. A következő években, a Viking Klubban történtekre hivatkozva nem engedélyezték a Becsület Napja megtartását. Három év szünet után, 2003-tól a Vér és Becsület Kulturális Egyesület újra minden évben megrendezi a megemlékezést. A Budai Várban nem engedélyezték annak megtartását, így minden évben más helyszínt keresnek, aminek kilétét óvatosságból, csak pár nappal a rendezvény megtartása előtt hozzák nyilvánosságra. Ennek ellenére 2003-ban balliberális tüntetők csapata zavarta meg a méltóságteljes, fegyelmezett rendezvényt. Emlékezhetünk, hogy az önkényuralmi jelképeket is felmutató (vöröscsillag), csőcselék módjára viselkedő csoport („Nácik haza!” és „Hungaristák kifelé!”) állított ki szegénységi bizonyítványt magáról.

Budapest védői a tradicionális világ utolsó bástyáinak egyikét védték a mindenbe beleivódó sötétségtől, és megalkuvás nélkül álltak szemben a bolsevizmus képében értük jövő halállal.

Európa hőseire emlékezni nemcsak hogy állampolgári joga, hanem kötelessége is azoknak, akik magukat nemzetinek, jobboldalinak, konzervatívnak nevezik. Mi, akik így gondolunk magunkra, a hősök példájából merítünk erőt a szellemileg mélyponton lévő világ bolsevizmusa és liberalizmusa által kitenyésztett embertípusával vívott mindennapi harcban.  

Zagyva Gy. Gyula